Hirdetés
Denton Longbownak nem túl izgalmas munkája volt egy benzinkútnál, egy nagy út mellett. Leginkább azoknak segített, akik éppen arra jártak, és benzinre vagy kávéra volt szükségük. Hogy szórakoztassa magát, munkahelyén a tévében nézte a híreket míg a felesége, Daphne mindig a sorozatokat szerette volna nézni. „Gyerünk, Daphne!” Denton felkiáltott: „Lehet, hogy valami fontos hír megy a tévében! Sosem tudhatod, mikor sétál be azon az ajtón egy körözött bűnöző!”
Hirdetés
„Badarság, Denton” – mondta Daphne – „Itt soha semmi sem történik!” De tévedett.
Denton éppen az édességes polcok feltöltésével volt elfoglalva, amikor egy élénkvörös hajú, idős nő sétált be, egyik kezében a táskáját, a másikban a kocsikulcsát tartva. „Jó napot” – mondta a nő. „Kérem, megtankolná az autómat?”
Denton azt felelte: „Ez egy önkiszolgáló állomás, hölgyem, csinálja maga”.
„Magam?” A nő rémültnek tűnt. „De én nem tudom, hogyan kell!”
Denton felsóhajtott. „Hát akkor jöjjön, és megmutatom” – mondta.
Hirdetés
A kocsija felé sétált, de egész idő alatt furcsa érzést érzett a fejében. Nem emlékezett, hol látta korábban a nő arcát, de valahogy ismerős volt.
Ez egy módja annak, hogy valamit egyszerűbben magyarázzunk el, hogy a gyermek jobban megértse.
A nő jól vigyázott az autójára, és hátul két gyerek ült, akik nagyon hangosan sírtak. Ezek a gyerekek emlékeztették Dentont valamire, amire emlékezett. A hírekben azt mondták, hogy két gyerek és a nagymamája eltűnt. De most Denton meglátta őket a benzinkútján, és úgy tűnt, senki más nem volt velük. A gyerekek szomorúnak tűntek, de jól vannak, de a nagymamájuk nagyon zavartnak és aggódónak tűnt.
Denton azt mondta: „Hé, milyen aranyos gyerekek! Nem bánná, ha visszamennék a benzinkútra, és hoznék nekik nyalókát?”
Az asszony buzgón bólintott. „Kérem! Gondolja, hogy ettől nem fognak sírni?” – kérdezte. „Nem tudom, miért sírnak állandóan, és fáj tőle a fejem.”
Hirdetés
„Hát persze!” – mondta Denton vidáman, és nyugodtan visszasétált a benzinkútra. Az első dolga az volt, hogy felvette a telefont, felhívta a rendőrséget, és közölte velük, hogy az eltűnt nő és a gyerekek az ő benzinkútjánál vannak.
Megígérte, hogy addig fogja elterelni a nő figyelmét, ameddig csak lehet, hogy legyen ideje a rendőrségnek megérkezni. Ezután Denton kivett egy meggyes és egy citromos nyalókát, és visszavitte őket az autója mellett álló nőnek.
„Tessék!” Denton elmosolyodott. „Két nyalóka, a ház ajándéka!”
A nő kinyitotta a hátsó ajtót, és átnyújtotta a nyalókákat a gyerekeknek, akik azonnal abbahagyták a sírást. „Aranyos gyerekek!” Mondta Denton. „Hogy hívják őket?”
„A nevüket?” A nő még zavarodottabbnak tűnt. „A nevüket? Én… nem emlékszem…”
„Hát rendben van” – mondta Denton vidáman. „A legtöbbször a saját nevemre sem emlékszem! Szóval lássuk, hogy tankoljuk meg az autót benzinnel!”
Hirdetés
Denton úgy tett, mintha megtöltené a nő tankját, majd így szólt: „Mondja, maga egyedül utazik a gyerekekkel meg minden, mit szólna, ha megnézném a hűtő és az olajszintet? Akár a guminyomást is ellenőrizhetném.”
„Meg tudja ezt csinálni?” – kérdezte a nő. „Kérem! Az nagyon kedves lenne.”
„Szóval, hová tart?” Denton megkérdezte, miközben kinyitotta a motorháztetőt. A nő végigdörzsölte a kezét a homlokán. „Én… nem is tudom… vezettem, aztán… hazavittem a gyerekeket…”
„Szóval a közelben lakik?” Denton megkérdezte.
„Nem ismerek fel semmit!” – vallotta be a nő könnyes szemmel. „Elvesztem!”
„Megmondom, mi lesz” – mondta Denton. „Egy barátom itt van a rendőrségen, és megkérem, hogy kísérje haza, mutassa meg az utat.”
„Az nagyon kedves lenne” – mondta a nő. „Köszönöm. Már későre jár, és tényleg haza kell jutnom.”
Hirdetés
Ebben a pillanatban a rendőrautó megállt a benzinkútnál, Denton odasétált, és azt mondta a rendőröknek: „Ez a hölgy nagyon összezavarodott, azt sem tudja, hová megy. Nem hiszem, hogy ez emberrablás!”
A rendőrök kiszálltak a kocsiból, odamentek a nőhöz, és gyengéden beszéltek hozzá. Elkérték az iratait. „Karen Foggart asszony” – olvasta fel a rendőr a jogosítványát. „Ön az, asszonyom?”
„Igen!” – zihált a nő – „Igen, én vagyok!”
„A lánya aggódott önért, Foggartné” – mondta a második rendőr. „És a gyerekek miatt.”
„A lányom?” – most a nő megint nagyon zavarodottnak, és kissé ijedtnek tűnt – „Van egy lányom?” Ekkor a rendőrök úgy döntöttek, hogy hívják a mentősöket, hogy gondoskodjanak a nőről, míg ők hazaviszik a gyerekeket az anyjukhoz.
Denton aggódva figyelte, ahogy Foggart asszonyt bevezették a mentőautóba, és elvitték. „Csak remélem, hogy rendbe fog jönni!” – mondta Daphne-nak. „Szegény hölgy annyira elveszett és összezavarodott volt. Isten mentsen meg minket!”
Hirdetés
Mint kiderült, a kórház orvosai a demencia egy formáját diagnosztizálták Mrs. Foggartnál, amit egy aprócska agyvérzés válthatott ki, amit senki sem vett észre – még Mrs. Foggart sem.
Jól érezte magát, és normálisan viselkedett, amikor elindult az unokáiért, ahogy általában szokott, aztán valami az agyában átkapcsolta a kapcsolót, és kábultan és elveszetten hagyta.
Három nappal az eset után egy kedves arcú nő besétált a benzinkútra, és Dentont kereste. „Mrs. Foggart lánya vagyok” – jelentette be. „Szeretném megköszönni mindazt, amit édesanyámért és a gyerekeimért tett. Bárcsak több olyan ember lenne, mint ön, aki hajlandó segíteni és részt venni! Maga egy hős!”
Attól a naptól kezdve Daphne soha nem panaszkodott, amikor Denton a híreket akarta nézni, amikor a szappanoperái mentek…
