Hirdetés


Édesapám már öreg, 92 éves. Melegszívű, gyermeklelkű kis öreg, akinek szüksége volt a társaságra. Egyedül unatkozott, magába fordult, depresszió felé hajlott.
A családom mellett képtelen voltam megoldani, hogy minden nap órákat töltsek mellette. Hétvégente takarítottam nála, és minden nap átszaladtam egy fél órára, de én is dolgozó ember vagyok, otthon pedig várt rám a családom.
Egyszerűen úgy éreztem az adott helyzet már sok, és senkinek nem jó. Felvetettem édesapámnak, hogy mi lenne, ha otthonba költözne… Természetesen ott is látogatnám, de napközben is foglalkoznának vele és emberek vennék körül. Elfogadta.
92 évesen nehéz a változás, a költözés kicsit megviselte, de hamar kivirágzott és jól érzi magát az új környezetében.

Hirdetés

Viszont a családom, köztük a férjem és a már felnőtt gyerekeim, akik 30 évesek elmúltak, mégis velünk élnek, mérhetetlen jelzőkkel illetnek. Szerintük szívtelen döntés volt a papát idősekotthonába adni, gondoskodnom kellene róla és a döntésem miatt azt hajtogatják, hogy nem szeretem. Amikor felteszem a kérdést, hogy hol voltak amikor el kellett látni, miért nem jött senki segíteni, természetesen hallgatnak.
Szerintük ez az én felelősségem. Hiszen az én édesapám.
64 évesen tényleg szívtelen lennék, mert képtelen voltam tovább egyedül gondoskodni mindenről?
Szeretném jobban érezni magam, de egyszerűen nem megy… Csak azon jár az eszem, hogy jó döntést hoztam-e…

Címlapfotó: illusztráció
Hirdetés
Hirdetés