Hirdetés
A két súlyos beteg ember, Béla és Sándor ugyanabban a kórteremben feküdt. Béla, akinek ágya az ablak mellett állt, minden délután felült, hogy egy kicsit megmozgassa a testét. Sándor ágya az ablaktól távolabb helyezkedett el, és ő egész nap a plafont bámulta.
Hirdetés
Sokat beszélgettek, elmondták életük történetét, kit és mit szerettek, milyen nehézségeken mentek keresztül. Béla, akinek az ágya az ablaknál volt, minden nap beszélt Sándornak arról, amit az ablakon keresztül látott. Sándor pedig napról napra várta ezeket a beszámolókat, és ez tartotta benne a lelket!
A beszámolókból tudta, hogy az ablak egy gyönyörű szép tóra néz, amely egy park közepén terül el, virágágyások között.
Hirdetés
A tavon kacsák és hattyúk úszkálnak, és vidám gyerekek játszanak körülötte… Egy nap Béla elhunyt, a nővér pedig szomorúan hívta a személyzetet, hogy elvigyék a testét. A másik beteg, Sándor ekkor átkérte magát az ablaknál álló ágyba, hogy végre ő is lásson valamit a külvilágból…
Amikor azonban fájdalomtól gyötörve lassan az ablak felé fordult, döbbenten látta, hogy az egy tűzfalra néz! Csodálkozva kérdezte meg a nővértől, hogy hogyan lehetséges ez?! A nővér pedig csak nézett rá, és ennyit mondott: Béla vak volt, és csak azért beszélt a kilátásról, hogy bátorítsa magát!
Hirdetés
Csodálatos dolog az emberi értelem, és hogy mi minden képes minket motiválni! Sándor annak köszönhette, hogy volt ereje tovább küzdeni a betegséggel, hogy Béla színes történeteket mesélt neki a külvilágról!
Neked mi a véleményed?
